Kezdéskor aztán alig kétezer néző előtt vette kezdetét a jubileumi csata. A szép számmal megjelent vendégszurkolók már az elején gondoskodtak egy kis látványosságról, zöld füsttel zúdították el saját szektorukat és a pálya felét. Pedig füstölgésre inkább a hazaiaknak lett volna okuk: az első negyedórában ugyanis egy védelmi és játékvezetői kihagyás után előnyhöz jutottak a vendégek. Előbb Costisor adta el a labdát, majd Lazic csúsztatatta Lipcsei remek beadását a leshelyzetben álló Bajevszkihez, aki közelről
nem hibázott.

Szinte a középkezdés után Horváth András egy közeli lövéssel azonnal kiegyenlíthette volna az eredményt, ám célt tévesztett. Hátrányban volt tehát a csapatunk, és az eső sem hagyott alább, kísértetiesen kezdett minden hasonlítani a REAC elleni hazai mérkőzéshez. A talaj többször is megtréfálta a feleket, bár úgy tűnt: a vendégek jobban alkalmazkodtak a szinte irreálissá vált körülményekhez. A küzdelem dominált, néha vicces elemekkel tarkítva, de összességében kiegyenlített mérkőzést láthattak a nézők, akcióinkban nem volt ötlet, pontrúgásainkat pedig könnyedén hatástalanították a magasra nőtt ferencvárosi védők. Feltűnő volt, hogy középpályán rengeteg labdát eladtunk, ebből pedig többször is megiramodhattak a vendégek kapunk irányába. Fordulás után leült a találkozó színvonala, a cseréken és sárga lapokon kívül szinte alig akadt komolyabb feljegyezni való. A vendégek őrizték előnyüket, átadva nekünk a területet, de semmit nem tudtunk azzal kezdeni, hogy nálunk volt a labda. A hazai labdarúgók nem vették figyelembe a futball azon örökérvényű igazságát, hogy lövésből születik a gól. Csak húsz perccel a mérkőzés vége előtt tudatosult bennünk, hogy az egyenlítésért többet kell tennünk a brusztolásnál. Mert bizony küzdőszellemben nem vallottunk ezúttal sem szégyent, ám az embernek az volt az érzése, hogy akár reggelig is játszhatnánk, akkor sem rúgunk gólt. Vass László azonban megkeverte a kártyákat, és ez jó húzásnak bizonyult. A vakbélműtétje után felépülő, csereként pályára lépő Radut a mester beállította a védelem közepébe, míg Bagoly Gábort előreküldte a támadósorba, bízva a csapatkapitány ruinjában és szemfülességében. És lám, két perccel a lefújás előtt a kapitány Horváth András beíveléséből gólt fejelt, és máris ünnepelhetett is a jócskán megfogyatkozott nézősereg. A vérmesebbek már-már hazai győzelmet követeltek, amire talán meg is volt a lehetőség, ám les miatt visszafújta Arany Tamás az utolsó akciónkat. Összességében azt lehet mondani, hogy igazságos eredmény született a vízi focin, a futballra teljesen alkalmatlan pályán. Más kérdés: mi lett volna, ha igazi júniusi időjárásban játszik a csapat, telt ház előtt, kitűnő gyepszőnyegen...

(VG)